Az utolsó keringö

BMW-Poster-24-WeltrekordeAz utolsó keringő

Amikor unalmunkban felütjük a Rekordok Könyvét, természetesen a motorsport címszónál, igen sok bejegyzést találhatunk, melyet a müncheni kék-fehér embléma fémjelez. A legutolsó 1961-ben írták e könyvbe. Világversenyeket azóta is nyertek BMW motorkerékpárral, márka és egyéni világbajnokságot még a hetvenes években is, majd négy Paris – Dakart a nyolcvanas években. E gépek sokszor bizonyították verhetetlenségüket, de a rekord, az utolsó és elfeledett keringő dallamai már több mint öt évtizede halkultak el.

A rekordok döntésében 1929 és 1937 között oly aktív gyár a háborút követően nehezen talált magára, termelése is csupán 1948-ban indult meg, nem kevés nehézségtől kisérve. De az üzlet mégis beindult, mivel Európában és világszerte igen sokan vártak BMW-re, a motoripar ez igazi kvalitás áruira. Ahogy csordogálni kezdett a pénz, ismét feltámadt a kedv, a világelsőség óhaja. Aztán 1954-56 között nem kevesebb, mint 111 világrekordot hitelesítettek a BMW-nek, majd a gyár visszavonult a rekordkísérletektől. Ez persze nem jelentette azt, hogy ne támogatták volna azokat, akik arra érdemesek voltak. Így még 1956-ban a francia Jean-Jacques Murit a Monthlery autordomban gyors egymásutánban hat korábbi rekordot döntött meg, 1958-ban és a rákövetkező évben svájci és francia versenyzők további kilenc világrekordot adtak át múltnak. Aztán csönd lett. A müncheniek a rekorddöntögetéshez egyetlen anyás csavart sem adtak a továbbiakban, már csak az oldalkocsis világbajnokság élmenői kaptak támogatást. Eközben a gyár a fejlesztés és a versenyeztetés minden tapasztalatát a szériagyártáshoz felhasználva 1955-ben piacra hozta a forradalmian új, első – hátsó lengővillás gépeit, ezzel ismét lekőrözve a világ motoriparát. Aztán 1960-ban megjelent a lengővillás széria legnagyobb és legpompásabb, kisebb módosításokkal majd egy évtizedig gyártott gépet: a legendás  R69/S, amely sokáig viselte a leggyorsabb német motorkerékpár büszke címet.R69S_3

Már ez időben is – pedig ekkor még a bennfentesek is alig láttak valami zavaró apróságot a brit motorkerékpár ipar egén – a BMW-k forgalmazását képviseleti szinten ellátó londoni MLG Motorcycles Ltd-nél egyre jobban dörzsölhették a tenyerüket, mivel az eladási darabszámok mutatói szépen emelkedtek. Az angolok – persze csak a tehetősek – igen keresték az egyébként méregdrága új BMW-ket, az R 69/S meg egyenesen sláger lett. Mindannak ellenére, hogy a teljes kereskedelmi kínálat legdrágább motorkerékpárja volt. Elég erről annyit megjegyezni, hogy amíg a legdrágább Norton a „99”típusjelű Dominátor ára 288 Font volt, ugyanekkor a nagy Bömösért 530 Fontot kellett leszurkolni. Ez pedig a hatvanas évek elejének Angliájában horribilis pénz volt. Az R 69/S a vágyak kétkerekű netovábbját jelentette.

A forgalmazó MLG-n belül született meg a gondolat, hogy az eladások további növelése érdekében világrekordot kell felállítani. Kézenfekvő döntés volt, hogy a legújabb csúcsmodellt válasszák ehhez. A legenda szerint nem sokat törték a fejüket.

A bemutatóterem kirakati példánya volt legközelebb az utcához, így azt gördítették ki onnan, anélkül, hogy a későbbi nagyravágyó célról egyetlen szót is kiszivárogtattak volna. Csupán a neves szaklap, a Motor Cycling nem kevésbé híres riporterét, Bruce Main-Smith-t hívták meg egy előzetes kísérlethez. A váltott legénységgel két nap alatt bejáratottnak nyilvánított szériamotort Linley-be vitték lábon, ahol már vártak rá a központi Közlekedési Kutató Intézet emberei, és speciális időmérő berendezésük.

R69SA hárommérföldes pályán nekilódították a gépet és néhány órát futatták teljes gázzal, repüljön szét, ha akar. De a boxer egyenletesen falta a pálya betonját, majd a méréskor 118 mérföldes (189,8 km/h) sebességet regisztráltak az időmérők. Ez több volt, mint jó egy nyers, és a kereskedelemben – ha sok pénzért is – bárki által megvásárolható géptől. Vissza Londonba már kamion gyomrában vitték a motort, mint nagyravágyó terveik későbbi eszközét.

 

Az MLG központi műhelyében néhány dolgot átalakítottak, hogy elkészüljön a világrekord hódítás győztes fegyvere.  Azzal az első pillanattól tisztában voltak, hogy az elképzelt 12 és 24 órás időtartam világrekord megdöntéséhez az elegendő, amit ez a gyári motor tud. A lényeg, hogy 24 órán keresztül is bírja majd ugyanezt. Éppen ezért csak módosításokról döntöttek, úgy határoztak, hogy a motor szerkezetéhez nem nyúlnak, a tuningolás elmarad. Tehát a helyükön maradtak a 26-os Bingek, csupán egy-egy tölcsért kaptak levegőszűrő helyett a zavartalan szívásáramláshoz. A váltóhátról a központi levegőszűrőt, mint súlyfelesleget eltávolították. Jókora olajteknőt készítettek, majd meghosszabbították hozzá az olajpumpa szívókosarának toldalékát, ezzel egyszeriben dupla mennyiségű kenőanyag biztosította a termikus egyensúlyt. Az első lábtartókat levették, az utaslábtartókhoz igazították a váltó- és fékpedálokat, a versenyszerű testhelyzetnek megfelelően. Az egyeduralkodónak számító Smiths mechanikus fordulatszámmérő órát felszerelték a felső kormánykiflire, majd a Norton Manx versenyülését rakták a váz felfogó konzoljaira, hogy az egymást váltó vezetők majd elnyúlhassanak az egyenesekben a tankra szíjazott börpárnán.   A műveletek két igazi változtatással fejeződtek be: a négy Boge gyártmányú rugóstagot keményebb (angol) Girlinggel váltották fel, továbbá a motort kímélő hosszabb áttétel létrehozása érdekében a 18 hüvelykes abroncsokat 19-esre cserélték. A gyári Metzelerek helyett ugyancsak angol Avon gumikat szereltek fel. Amikor mindez néhány nap alatt elkészült az egészre ráhúzták a Peel cég „Dolphin” jelzésű áramvonalidomát. Ennek bal oldalára egy Marchall „Fantastic” 35 wattos sportreflektort szereltek az éjszakai robogás megkönnyítéshez. Természetesen lekapták a középállványt és egyéb felesleges 1961bmwr69s24hr01cókmókot a súlycsökkentés érdekében. (A képen látszik, hogy a kerékagyak porvédő lemezei sincsenek a gépen, 10 gr/db…)

Friss kora tavaszi szél csipkedte azon az 1961-es hajnalon a fák ágait, amikor a stáb kiérkezett a motorral az épülő (lezárt) M1-es angol autópályához, hogy immár a rekorddöntésre szerződtetett négytagú legénység kipróbálja azt a fegyvert, amivel majd harcba indul. Berugókarral indították a motort, a fáma szerint a tankba épített szerszámos dobozban ott csörömpöltek a gyári szerszámkészlet darabjai is

A gép ezúttal három órát futott teljes gázzal, négy egymást váltó vezetője egyaránt csak dicsérni tudta a nyeregből leszállva, Nem különben az időmérők, akik ezúttal 202km/órás csúcssebességet regisztráltak, miközben a motor főtengelye 7400-at pörgött percenként a Smiths óra tanúsága szerint. És ami a legfontosabb volt: a motor viselkedése a próba első percétől az utolsóig semmit nem változott. Ez pedig különösen jó jel volt!

Az MLG vezetői nem tétováztak. Telexeztek a franciaországi Monthléry versenypálya igazgatóságának és mindössze egyetlen napra kibérelték a pályát, amolyan skót módra. Úgy gondolták a huszonnégy órás világrekord megdöntéséhez úgyis elég egyetlen nap, mert ha bármi gond akad, az felborítja az egész tervet. Egy bútorszállító kamion fogadta be a kicsi, de lelkes csapatot és az egyetlen motorkerékpárt. Legördültek Doverbe, majd néhány óra múlva már francia földön zötyögtek a híres versenypálya felé.

Másnap kora hajnalban a csapat már talpon volt. Bemelegítették a motort, hogy a jóféle Castrol mindenhová eljusson. A Nemzetközi Motorkerékpáros Szövetség kirendelt időmérői elfoglalták a helyüket a toronyban. A néptelen lelátókkal övezett pályán az indítójelre felbőgött a BMW.  A staféta első embere megkezdte a kőrözést.

Az órák monoton egyhangúsággal, lassan peregtek, a BMW pedig csak futott és egyre futott. Az idő délutánba, majd estébe hajlott, majd pontosan 12 órával a rajt után a siker szaga erősebbé vált a ricinus illatú Casrolénál.  A 12 órás időtartam világrekord már megvolt, 176,21 kilométer/órás átlagsebességgel. Aztán az éjszaka következett. A gép fáradhatatlanul rótta köreit, újra meg újra elsüvítve a kis csapat mellett.

Végre ismét reggel lett, és éppen 24 óra elteltével lecsapott a kockás zászló a Sid Mitzen, George Catlin, John Holder és Ellis Boyce hajszolta motor előtt. A 24 órára lefutott átlag is 176 km/h fölött volt, szinte hajszálnyira ugyanannyi, mint az első 12 óra eredménye. Ennél jobb bizonyítványt nem állíthatott volna ki magáról ez a híressé vált motor, amelyből majd egy évtized alatt mindössze 11 ezer darab hagyta el müncheni gyárat, az ottani motorkerékpár előállítás utolsó produktumaként 1969-ben. Azóta a kék-fehér emblémás gépek Berlinben készülnek.R69S_1

Az angol csapat által felállított összesen négy világrekordot a gyár persze szívesen könyvelte el, és természetesen BMW sikerként kerültek a rekordok könyvébe. Pedig a müncheniek csupán annyit tettek, hogy készítettek egy csodálatosan jó motort, amely, állíthatom – nem minden elfogultság nélkül – azóta is állócsillagként ragyog a motorgyártás egén!